2014. március 14.

A hang

A fák ágai vad táncot jártak, morajlott az ég, dörgött és villámlott. Az egyre kövéredő esőcseppek ritmusosan koppantak cserépen, autón, reklámtáblán. Esernyő nyílt, taxi-ajtó csapódott, esőkabát suhogott, rohanó léptek zaja hallatszott a zsúfolt utcán. Ő azonban nyugodtan sétált. Néha megállt egy-egy pillanatra, körülnézett, aztán az éjsötét ég felé emelte tekintetét, hagyva, hogy a víz lemossa ráncos arcáról az élet porát. Megborzongott, majd az aluljáró felé vette az irányt.

A nap a végéhez közeledett, neki azonban csak most kezdődött igazán. Az éjszakai élet ébredezett a zord időjárás ellenére is. Az emberek – akár a heringek – összezsúfolódva, nagy halomként csordogáltak le a lépcsőn a menedéket nyújtó föld alatti csarnokba. Jórészt fiatalok próbálták birtokba venni, akik igyekeztek kiélvezni, hogy eljött a hétvége. Mit sem törődtek a tomboló viharral. Egy vágyuk volt csak: kikapcsolódni.

Elhelyezkedett a kopott reklámtábla előtt, mely a jobb napokat is megélt vastag falon terpeszkedett a lejárat mellett. Tokjából kiemelte féltőn óvott hegedűjét és senkitől sem zavartatva játszani kezdett. A gyönyörű muzsika betöltötte a zajos teret, s csak hullámzott, hullámzott végig a folyosón, némán belopakodva az emberi szívekbe-lelkekbe.

Játékáért cserébe sosem várt jutalmat. Más cél vezette. Nem azért választotta mindig a napnak azt a szakát, mert akkor többet kereshet, hanem mert így tudta elérni a legtöbb embert. Ugyan örült, ha néha egy kis apró megcsörrent a tok aljában, de azt inkább hajléktalanoknak adta, hogy kevéske élelmet vehessenek rajta, s reményteljesebben kezdődjön a másnapjuk. Magának megvolt mindene, mindössze arra vágyott, hogy zenélhessen.

Az alatt az idő alatt, míg hangszerén keresztül tolmácsolta üzenetét, csend telepedett az aluljáróra. Még a suhancok is elnémultak; gördeszkáikat hónuk alá csapták, fülhallgatóik hanyagul lógtak a nyakukban. Az akkor, ott körülötte állókat rabul ejtette a dallam. Akartak, de képtelenek voltak mozdulni. Valami a lelkük mélyén azt súgta nekik, ha tovább mennek, páratlan csodától fosztják meg magukat.

S így is volt.

Úgy élt és halt, hogy senki sem ismerte, mégis mindenki. Rejtély övezte nevét, s azt, honnan jött, de mindig tudták, hol lesz másnap éjjel. Ő volt a hang a lélek sötétjében. Az, ki minden áldott nap elültette emberek tucatjaiban a csoda csíráját. S hogy fakadt-e belőle rügy, már nem rajta múlt.

***

 Ezt a novellát a Sötétben a hangok c. pályázatra írtam, de sajnos nem kérték közlésre. Így most megmutathatom Nektek! :) Nyomtatásban megjelent itt.

2 megjegyzés:

  1. Az írásaid közül ez a novella az egyik kedvencem lett. Nagyon tetszett, hogy a fő karakter arctalan, nemtelen, és végül is kortalan, bár tudjuk, hogy ráncos az arca, tehát idős, de ettől még lehet akár ötven, akár többszáz éves is, hisz kellően misztikus a lénye hozzá. Az is nagyon jó volt, hogy borongós, esős képpel kezdted, aztán ez a komor hangulat teljesen feloldódott, és tulajdonképpen egy tavasz-képpel fejezted be. Mégis kettős érzést hagy az emberben a vége, mert nem igazi feloldás, a halál emlegetése picit visszaránt a derűsebb képekből. És hát a tanulság, az önzetlenség, a szépség megtalálása a rohanós világban, mindez nem az olvasó arcába tolva. A rövidsége ellenére a tartalom bizony bőséges ;)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szépen köszönöm a véleményed itt is! :) Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszésed. :)

    VálaszTörlés