Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra



Kép  forrása: Moly

Ismertető:
A szép és gazdag Olivia Uriarte élete romokban hever: férje elhagyja egy fiatalabb nőért, ráadásul a vagyonát is elveszíti. Egyetlen megoldást talál: megtervezi a saját meggyilkolását, és korábbi életviteléhez méltó helyszínt is választ hozzá: a Gyöngyöző cián nevet viselő luxus jachtot. Már csak megfelelő személy kell a kivitelezéshez, meghívja hát "legkedvesebb" ellenségeit egy földközi-tengeri hajókázásra. A nyílt tengeren aztán elkezdődik a gyilkos játék, s Olivia különös körülmények között csakugyan meghal. Ágata, a húga felcsap Miss Marple-nak, hogy kiderítse, kinek a lelkén szárad Olivia halála.

Vélemény:

Nagy kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, de már az elején látni lehetett, hogy legalább a könyv közepéig nem fog történni semmi. A túl sok leírás vontatottá tette a könyvet, magam is kb. ötoldalanként olvastam, mert egyszerűen elaludtam rajta. És ez már régen rossz. Ha a sok információt a szereplők párbeszédeiből tudhattuk volna meg, sokkal élvezetesebb lett volna a könyv. Így viszont olyan érzést kelt az emberben, mintha egy bő lére eresztett, háromszáz oldalas fogalmazást raktak volna elém.

Az első részek E/3-as narrációban íródtak. Itt megismerjük a jachtra érkező vendégeket, múltjukat, családi hátterüket, s persze azt, miként is kapcsolódnak ők Olivia Uriartéhoz. Főszereplőnk meglehetősen manipulatív, egoista és exhibicionista lénye nagyon hamar megmutatkozik, ahogy az is, mindenkinek van oka arra, hogy a kisemmizett nő halálát kívánja.

A 164. oldaltól már E/1-ben, Ágata Uriarte elbeszélésében ismerjük meg a gyilkosság utáni történéseket. Olivia húga úgy dönt, maga veszi kézbe a dolgot, és könyvet ír a tragédiáról. Jegyzetel, nyomoz, szimatol, „véletlenül” belebotlik egykori útitársaiba, és megpróbálja kideríteni, ők is balesetnek gondolják-e nővére halálát (ahogy a rendőrség), vagy Olivia terve bevált, és valaki segített neki átjutni a túlvilágra.

Karakterek: Cary Faithfulról nekem elsőre Colin Firth arca ugrott be (magam sem tudom, miért), Mirandáról pedig Mila Kunis. Ennek ellenére a szereplők laposra sikeredtek. Rengeteg róluk az információ, a legtöbbje teljesen felesleges, mégsem tudtam velük teljes egészében azonosulni. Láttam őket magam előtt, a mozdulataikat, ugyanakkor egyik sem tudta velem elhitetni, hogy képes lenne gyilkolni. Az indítékok nem voltak számomra elég meggyőzőek, talán csak… nem, még az övé sem.

A gyilkos személye, nos, nem robban akkorát, mint kellene. Nem estem tőle hanyatt, és nem volt örömujjongás sem, mindössze egy vigyor: tényleg ő volt, jól gondoltam. De ennyi. Azonban amitől ez a könyv más, mint többi krimi, azok az utolsó oldalak. Nem sokszor jön szembe velünk ilyen végkifejlet, mégsem tudom csak ezért jobban szeretni.

Ami még nagyon nem tetszett, az Carmen Posadas véleménynyilvánítása. Persze nem tudhatom, hogy a saját gondolatait írta-e le, vagy csak az adott szereplőét, mégis, úgy érzem, túl erősen kritizál benne, ami nem hiszem, hogy egy ilyen könyvbe való lenne. A felesleges, túlzó káromkodásokat már nem is említem.

Összességében csalódás, de nem akkora, mint Sabine Durrant könyve.

Nagyon szeretem a krimiket, de mostanában nem kerül a kezembe egy igazán jó sem, ahol végig tudnám izgulni az összes oldalt. Állítom, az Aranymosás oldalán az idei pályaművek közül némelyik sokkal jobb a mostanában, általam olvasott könyveknél.

Figyelmeztetés: ha még nem olvastad Agatha Christie alábbi könyveit, ezt se vedd a kezedbe (utána már nyugodt szívvel), mert Carmen Posadas könnyedén árulja el a végkifejletüket: Az Ackroyd-gyilkosság (ezt nevezem igazi poéngyilkosságnak); Nemezis (konkrét nevet nem említ, csak az elkövető nemét és a gyilkosság indítékát, de ezen információ morzsákból is rá lehet jönni a személy kilétére.)