2014. október 17.

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Kép  forrása: Moly
Ismertető:

A Bloxham Szállóban három holttestet találnak – három különböző emeleten –, hasonló elrendezésben, mindegyikük szájában egy-egy mandzsettagombbal. A Scotland Yard fiatal nyomozója, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, s nagy szerencséjére felbukkan Hercule Poirot is, hogy a segítségére legyen. Kis belga detektívünket eleinte lefoglalja, hogy éjt nappallá téve aggódik (???), ugyanis szentül hiszi, hogy nagy veszély leselkedik egy hölgyre, akivel kedvenc kávézójában (???) találkozott. Sőt mi több, biztos benne, hogy a Jennie néven megismert nő, és a szállóban talált holttesteknek közük van egymáshoz. S mivel a mandzsettagombokat párban árulják, már csak idő kérdése, mikor bukkannak rá a negyedik áldozatra.




Előzmények:


Amikor tavaly napvilágot látott a hír, miszerint új Poirot-történet készül, rengeteg Agatha Christie-rajongó hördült fel. Nehezen volt hihető, hogy Sophie Hannah (vagy bárki más a világon) tud olyan szintű regényt írni, amiben a számunkra kedves belga nyomozót régi valójában láthatjuk viszont úgy, ahogy a krimi nagyasszonya megteremtette. 

Nem titok, hogy eleinte azok közé tartoztam, akik „fúj”-oltak, és azt mondták, nem fogják elolvasni a könyvet. Poirot-t olyannak szeretem, amilyennek Agatha Christie megírta. S noha Hannah azt mondta, igyekszik megőrizni a figurát, a könyv olvasta közben végig az az érzésem volt, hogy én ezt a Poirot-t nem ismerem. Hasonlít ugyan ahhoz, akit A titkozatos stylesi esetben és a későbbi történetekben megismertem, mégis, jó pár mozzanatban túlzónak hatott. SŐT! Néhol beképzeltebb, máshol olyat tesz, ami idegen tőle. Igaz, engem nem ő győzött meg arról, hogy megismerjem az új esetet, inkább a kíváncsiság. Szeretem a jó krimiket, mindegy ki írta őket. Amennyiben az ajánló megfog, akkor – ha tehetem – elolvasom a könyvet. A monogramos gyilkosságoknál szerepet játszott, hogy ajándékba kaptam, plusz az Európa Könyvkiadó honlapján Katona Ágnes szerkesztő blogbejegyzése is meghozta a kedvem. Így már csak az olvasás maradt hátra…

Vélemény:

… de nem tudott megnyerni magának. Nem tetszett annyira, mint amennyire szerettem volna. Igen, örültem volna ha tetszik, és nem pusztán Poirot miatt. Szeretem azokat a krimiket, amik igazán próbára teszik az embert, aminek a végén vagy elégedettséget érzünk – mert kitaláltuk a gyilkost –, vagy éppen kissé morcosak vagyunk, mert nem, noha ott volt az orrunk előtt minden információ, csak össze kellett volna raknunk a képet. És itt a lényeg. A gyilkos személye megfordult a fejemben, mint lehetséges elkövető, de számomra egyáltalán nem hihető, ráadásul a magyarázat is nevetséges, hiteltelen.

Olvasás alatt sokszor azt éreztem – de leginkább az okfejtésnél, amikor Poirot szokásához híven összehívta a társaságot –, hogy nem értem. Addigra elvesztem az események szálainak sokaságában. Ez történt, az történt, X ezt hazudta, Y abban igazat mondott… Komolyan, emelem a kalapom az előtt, aki rögtön rájött mindenre: a tettes kilétére, az indítékra, a hogyanra. Meg úgy minden másra, és semmi nem lepte meg. Sokszor én csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda? Sophie Hannah úgy összekuszálta a dolgokat, hogy ember legyen a talpán, aki mindent kibogoz. Egy kultúrával foglalkozó oldalon olvastam egy kritikát erről a könyvről. Ott megjegyezték, hogy sok kérdésre nem kaptunk választ. Nem lepne meg. Pár száz krimin túl vagyok már, mégis együtt tudtam érezni Catchpoollal, amikor tanácstalanságában megkérte Poirot-t, ugyan, magyarázza már el neki ezt vagy azt a dolgot.

Legnagyobb gondok:


Catchpool hiteltelen: egy ilyen jellemzőkkel rendelkező ember nem igazán lehetne rendőr. Irtózik a hulláktól, és cseppet sem viselkedik úgy, ahogy azt elvárnánk egy nyomozótól.


Poirot fikarcnyit sem olyan, mint amilyennek megismertük Agatha Christie könyveiben. Hannah hiába nyilatkozta, hogy megőrzi olyannak, mint amilyennek a krimi nagyasszonya megírta. Hibát hibára halmozott a jellemzése és cselekedetei kapcsán. Kis belgája csupa olyat tesz, amit az EREDETI NEM!


– Roppant túlírt a könyv, bőven el lehetne mesélni 250 oldalban, mi is történt.


– Nem igazán tudtam azonosulni senkivel. A könyv hosszú, mégsem lehet igazán megismerni a szereplőket, akiknek Hannah több/fontosabb szerepet szánt. A jó könyv karakterei megfoghatóak, és hónapokkal később is emlékszik rá az olvasó. Én már azt is elfelejtettem, mi volt a ludasok neve…


A bűneset: az alapötlet remek, bárki fantáziáját beindíthatja, Hannah mégsem tudta kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.


A gyilkos: kitalálható, de egyáltalán nem hihető.


Az indok: nevetséges, hihetetlen, nem áll meg a lábán.


A végjáték: paródiába illő.


+ 1

– Poirot nem illik a történetbe. (De ez mindegy is, hiszen nélküle is igaz a legtöbb negatívum – sajnos.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése