2016. június 26.

Agatha Christie: Három vak egér




Kép  forrása: Moly
Londonban gyilkosság történik: megfojtanak egy idős nőt. A rendőrségnek annyit tud csak, hogy a kérdéses helyen és időpontban láttak egy gyanúsan viselkedő férfit.

Egy Isten háta mögötti helyen Molly és Giles Davis megörököl egy rég udvarházat, és úgy döntenek, fogadót nyitnak. Hirdetéseket adnak fel, és mire észbe kapnak, már érkeznek is a vendégek: egy walesi fiatalember, egy, a kákán is csomót kereső asszony, egy titokzatoskodó őrnagy és egy különc külföldi.

Közben vihar támad, és az egész panziót elzárja a világ elől. Egyszer csak megcsörren a telefon. A berkshire-i rendőrkapitányság főfelügyelője közli Mollyval, hogy elküldte hozzájuk Trotter őrmestert. Az asszony tájékoztatja, hogy lehetetlenség eljutni hozzájuk, de a felügyelő megnyugtatja, hogy küldötte biztonságban oda fog érni. Mikor a rendőr megérkezik, közli a döbbent lakókkal, hogy a londoni gyilkosság elkövetője a fogadóba tart – hacsak nincs máris ott –, és újabb gyilkosságra készül. Hitetlenkedve hallgatják, de amikor egyiküket holtan találják, már nem tudják, megbízhatnak-e egymásban.


A történet eredete, vagyis a rádiójáték és a színdarab:

Agatha Christie e remekének alapja a Three Blind Mice című rádiójáték, mely Mária királynő 80. születésnapjára íródott, és amit 1947. május 30-án sugároztak.  Agatha kérése az volt, hogy amíg a színdarab fut a londoni West Enden, nem adhatják ki hazájában a novellát.

A rádiójáték után, de a kisregény elkészülte előtt bemutattak egy 30 perces tévéjátékot 1947. október 21-én.

Maga a színdarab részben igaz történeten alapul. Sropshire-ben egy tizenkét éves kisfiút nevelőszülei olyan súlyosan bántalmaztak, hogy belehalt.

A darab címét meg kellett változtatniuk; Az egérfogó nevet a Hamletből kölcsönözték.

Amikor Agatha Christie-t arról kérdezték, minek köszönheti a darab a sikerét, ezt válaszolta: „Nos, egyrészt a szerencsének – mivel a siker kilencven százalékban a szerencsétől függ –, másrészt annak, hogy a darabban szinte mindenki talál valamit, ami éppen őt ragadja meg, így a legkülönfélébb életkorú és ízlésvilágú emberek is élvezni tudják (…). A cselekmény úgy bontakozik ki, hogy a néző kíváncsi, mi fog történni a következő pillanatban, de ezeket a pillanatokat tisztán sohasem látja előre. És miközben a hosszú ideig játszott darabok figuráit gyakran fenyegeti a karikaturizálódás veszélye, Az egérfogó szereplői mindvégig megőrizték valós mivoltukat.”


A darab bemutatójának tizedik évfordulójára „büszkeséggel, de fájó szívvel emlékezik vissza: „Ebből az alkalomból fogadást rendeztek (…), amire nekem is muszáj volt elmennem. (…) ez egy előkelő szuperparti volt a Savoyban mindennel, ami borzalmassá teszi ezeket az a rendezvényeket: embertömegekkel, tévékamerákkal, fotósokkal, riporterekkel, beszédekkel és hasonlókkal – és nálam senki sem alkalmatlanabb az ünnepelt hősnő eljátszására. (…) Sajnos szerencsétlenül indult az egész. Peter Saunders azt kérte, hogy a kezdés előtt fél órával legyek ott a Savoyban. (…) de amikor be akartam menni a parti számára kijelölt helyiségekbe, feltartóztattak. (…) Így szó nélkül tudomásul vettem az ajtónálló elutasítását, behúztam fülem-farkam, és szerencsétlenül kóboroltam a Savoy folyosóin, megpróbálva összeszedni a bátorságom, hogy visszamenjek. (…) Szorult helyzetemből Verity Hudson, Peter Saunders menedzsere mentett ki, aki jót nevetett rajtam, és nevetett Peter Saunders is.”

A kisregényről: 

Úgy tíz éve olvastam el először, és már akkor nagyon megtetszett ez a csavaros, a figyelmet végig fenntartó történet. A karakterek nincsenek sokan, mégis egyediek, a helyszín tökéletes. Legjobban az ilyen (el)zárt helyen történő krimiket szeretem, amikor adott a létszám, és csak a jelekre kell figyelni.

Most, így sokadik újraolvasásra számos dolgot felfedeztem, amiket korábban nem. Igaz, az elmúlt évek alatt rengeteg könyv megfordult a kezemben, és talán az összpontosításom is fejlődött. Ha nagyon odafigyel az ember, akkor kisebb az esély arra, hogy az író átverje, de Agatha néninél ezt sosem lehet tudni.

A gyilkos – mondanom sem kell – olyan személy, akit nem lehet elfelejteni, így a megoldás ismeretében is máshogy viszonyul az ember a könyvhöz. De ez mindig így van. Jobban leköti, hogy a kulcsokra figyeljen, vagy a többi szereplő cselekvéseire. Más szemmel látunk már akkor mindent, és ez a minden újabb értelmet nyer. :)

További érdekességeket tudhatsz meg a novelláról, a rádiójátékról és a színdarabról is, ha ellátogatsz az agatha.hu oldalra. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése